Versek, dalszövegkezdemények. Jönnek a dalok 2012-ben!
MEGJELENT! A kötet megjelenik nyomtatott formában könyvként, letölthető fájlként számítógépre, mobiltelefonra.
Rendeléshez katt ide
A kötet Facebook oldalához ITT lehet csatlakozni
Domi írása, hogy kit lát Krisztiánban.
Mert ki is Ő valójában?… Engedjék meg, hogy ne a kötettel foglalkozzak, hiszen azt vegyék meg, olvassák el, szeressék, vitatkozzanak vele, róla, forgassák, tegyék a párnájuk alá, vagy a asztal lábához, ha billeg; egy szó, mint száz: csináljanak vele amit akarnak!…
Szeitner Krisztián egy költő? Nem tudom. Csak azért, mert valaki egymásra rímelő sorokat ír egymás után még nem lesz költő. Rímfaragó poéta még lehet persze… Szeitner Krisztián egy szobrász. Szavakkal farag érdes darabokat a szívünkbe, rímekkel, ritmusokkal kopácsol elviselhetetlenül kőbe zárt titkokon, hogy aztán a végén leleplezze szobrait: a verseit… Szeitner Krisztián egy bohém… Későn fekszik, későn kel, fordítva él, rejtett zugait keresi az Életnek, úgy, hogy közben nem fél megmártózni olyan mélységekben ahol szédülne már az egyszerű halandó, nem rest bemocskolódni lelke legmélyebb sötétségéig, hogy aztán valami bátor metamorfózissal, kiokádjon magából valami éterien tisztát… Szeitner Krisztián egy utazó… Bőrönd nélkül jár-kel, létező és kitalált világok határán egyensúlyoz, és neki sosem kell útlevél. Nem az unalmas útikalauzok világában botorkál, hanem olyan magas hegyek tetejét hódítja meg, ahol már szédítően tiszta a levegő, ahol a tudat egy újabb szintjére ér a bátor ember, hogy aztán rímekbe szedve meséljen a gyarló sokaságnak a sosem tudott titkokról… Szeitner Krisztián egy álarc… Két lábon járó kétely, melyet kimunkált verssorai mögé kénytelen rejteni, hiszen olyannyira áhítja tudni a Tökéletest, hogy ezért akár önnön életével is fizetne, ha lenne olyan, hogy tökéletes költemény!… Csak remélni merem, hogy nincs, mert Szeitner Krisztián egy hamis kártyás… Minden lopott lappal az Ördögnek fizet, hogy elleshesse a drágán mért titkot: hogyan kell rímelő szavakkal könnyet csalni szemekbe, húrokat pendíteni szívekben, mosolyt varázsolni arcokra, felismerést szülni lelkekben… Szeitner Krisztián egy Ember… Két lábbal a földre vágyó, de a Sors fura fintoraként az örök tökéletességre vágyó útkeresést kapta keresztül a nyakába. Hogy jó költő-e? Mondjuk azt magasról lesz@rom, hiszen a fentiek mindegyike igaz rá, szóval felőlem még az is lehet!… Hogy kiderítsék, olvassak Tőle minél többet!…
Üdv!
Dömötör Gábor.
ÉJFÉL UTÁN
éjfél után
nézek bután
virradhatna már
hajnali nyár
elfogyó hold
és a cigaretta
az utolsó volt
kék ember az utcán
gondolom ő a furcsa
nem én
nézem, ahogy néz felém
szemetest ürít
és fába szorultan nyüszít
valami lassú dalt,
miközben kezében
egy összegyűrt,
tegnapi újságot tart
lépek a küszöbre
nyitva a legalja kocsma
egy cigány lány
a mikrofonba nyomja:
“hol vagy nagy szerelem?”
rám néz kérdőn:
“én nem itt keresem”:
hanyagul felelem
csak egy sört akarok
várnak otthon
ott majd egyedül meghalok
műanyag élmény
ez az éjszaka
a felső lények terasza
nem nekem való
drága a pia
és még könnyen elfajul a vita
mert nincs nálam elég pénz
hogy megvendégeljem
azt a túlfestett valakit
ki a velejembe tekint
és mosolyog, vagy mi
színésznő a bárszéken
nem velem leszel drágám
részeg egészen
metróállomás
itt nincs olyan
gyalog a semmi felé
indián hittel megyek
a semmi elé
hogy találkozzunk
ahol megbeszéltük
azt hiszem úgy 11 felé
de lehet csak 1 üveg pálinka volt
akivel ezt egyeztettem
volt még nálam pénz
akkor még megtehettem
alszik a tegnap
rolója lehúzva
lakat a boldogság bolton
jobb lenne máshol,
de biztos nem a holdon
ma olyan semmilyen
és mégis valami van
elhiszi a fél információkat
a szétzilált agyam
fekszem a padon
messze van
a sehol sincs otthonom
magamat most
oda gondolom
SEMMISÉG
egyszerűen megmagyarázhatatlan
bonyolult és felfoghatatlan
volt veled a mai délután
átgázoltál a folyón mezítláb
átadtál magadból valamit
megállítottad reggelem viharát
“semmiség ez”
azt mondtad ott a hídnál,
amin átkeltünk a város felett
megállítottad az időm kerekeit
neked ez egy könnyű semmiség
lélekben átélt testiség
séta egy pillanatnyi szerelmen át
hosszú idő után
elhagytam a megunt szobát
még most is látom magam,
ahogy nézek utánad
semmiség ez
egyszerű csodálat
nekem ez nehéz ébredés,
de reményteljes létezés
rohanás újra a króm tiszta álmok után
nyerítő vad lovak
vágtatnak a szobám falán
“semmiség ez”
azt mondtad ott a hídnál,
amin átkeltünk a város felett
megállítottad az időm kerekeit
MOZOGJ LASSAN
gyere velem kedves
csússz át velem az időn
lépjünk ki ebből filmből
körülveszem magányodat
mert elfogy a test,
ha zavarja a tapasztalat
ne sóhajts most
tartsd vissza
bármennyire is jó lenne
a hangodnak most robbannia
mozogj lassan
zárd össze a kezeid
a hátamon
mozogj lassan
végig csúszik a kígyó
illatos nyakadon
mozogj lassan
nézd kábán,
ahogy szétfolyunk a falakon
tehetetlenül
a reggel majd kék lesz
és széttépjük a nylon hajnalt
én leszek a fejedben
az egyetlen gondolat
veled haladok a napodon
rabom leszel, szabadon
cigarettád leszek
a kávéd mellé tökéletes
antenna vagyok a fejeden
szemüveged, fémkeretes
lassított szerelem
összekuszált rádióhullámok
a szemedben
mozogj lassan
végig csúszik a kígyó
öröm foltos testeden
mozogj lassan
rajzold a homokba,
ahogy ketten állunk a tereken
egyedül
KIT LÁTSZ TE BENNEM?
kit látsz te bennem?
jönnöm kell e,
vagy mennem
sírni kell
ölelni kár,
ha elmúlt benned
irántam a nyár
ittam már eleget
részeg vagyok
örömittas inas
táncolni kell
megállni kár
rosszkedvem szolgája
szárbaszökkenő szár
engem itt találsz
szoborként a téren
galamb áldozat
várni kell
örökké rád
elemészt miattad
az önmarcangoló vád
törvény vagyok
feljegyzett igazság,
hogy hiányodtól meghalok
szabni kell
tőrömmel a perceket
elérhetetlen vagy
közelségedtől szenvedek
kit hiszel,ha látsz
ember, popsztár?
néha némelyik vagyok
szerelem kell
tőled dacos pillanatok
belőled egy szívdobbanást
jó étvággyal felfalok
higgy nekem
láss másnak,
mint aminek hiszem magam
falj fel
nyers szavaiddal
még ha meg is bántalak
tisztán jóakarattal
a soha nincs
a valami éltet
elhinni létezésed
nem felejtem el
amikor nem láttalak
láttál engem
ahogy türelmetlenül vártalak
kit látsz te bennem?
arcomat tükrödbe rejtem
FEKETE-FEHÉR VÁLTOZAT
kétszer annyi idős vagyok,
mint amennyire magam ismerem
kézzel írott levelek a fiókban
már nem tudom a címedet
majd egyszer elmondom szóban
már egy ideje nem haladok tovább
kényelmes lett a régmúlt
alább hagyott a lendület
kevés rajtam már
a megíratlan felület
éjszakai színház az utcán
szerepek a tereken
ugyanazok az újragondolt hajnalok
lassan megtanulom a valóságot
kényszerű liberális vagyok
lány csókol lányt
fiú vár a padon fiút
a gyilkos is csak áldozat
azt hiszem öregszem,
én vagyok egy fekete-fehér változat
